Apám egyéves korában lehányta az unokabátyját. Ennek örömére apám nagynénje (az unokabáty anyja) kijelentette, hogy soha többé nem áll szóba nagyanyámmal, amiért az ördöglelkű fia szemtelenül leokádta az ő szöszke kisfiát. Így megy ez.

Aztán teltek-múltak az évek... A két – világháborús német savanyúcukor-osztogatást, meg szovjet kislányüldözést-kemencébebújást túlélt – testvér tényleg nem beszéltek egymással.

1985-ben nagyanyám legidősebb fia, János és jegyese, Marika úgy döntöttek, eljött a házasság ideje. Nagyban szervezték a lakodalmat, megvoltak már a zenészek, a hely lefoglalva, és ekkor... Na mi történt ekkor? János átment a keresztanyjához, és közölte vele, hogy ha nem békülnek ki az anyjával, akkor nem lesz lakodalom. Hiába győzködte az asszony Jánost, az kemény természetű, meggyőzhetetlen maradt. A mai napig ilyen. Nem feltétlenül jó tulajdonság, de ebben a helyzetben ez kellett, és lám... neki lett igaza. Keresztanyja még aznap átment nagyanyámhoz, és leültek beszélgetni. Kibékültek, összeborultak, meg minden. Megvolt az esküvő is, a lakodalom is, minden fasza volt.

Egy harmadvonalbeli hollywoodi történetben az következne, hogy a nagyanyám meg a nővére ott folytatták a lagzi után, ahol abbahagyták a kikényszerített fegyverszünet előtt.

A valóságban az történt, hogy a békekötés után rendszeresen összejártak, napi két-három kávé alkalmával megbeszélték az elmulasztott 18 év eseményeit. Volt mit mesélniük egymásnak... Azóta nemhogy jó testvérek, de a legjobb barátnők. Ilyen is van.

Meg olyan is, hogy leszarják a fegyverszünetet, és folytatják, sőt, még olyan is, hogy leszarják a békekötőt is. Fontosabb a harc, a személyes revánsvágy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.