Megint megszállt az írhatnék. Vagy a jólélek. Vagy valami ilyesmi. És megint vége van a nyárnak. Nem mondom, hogy nem vártam ezt - de nem így. Mióta számoltam már a napokat, és most, hogy itt a vége, számolnám még, csak számolnám...

Mert minek? Mi is vár majd vissza? Emberek, akik sokan vannak, de mind egyforma, emberek, akik nyávognak, ha valami jó programot találok ki. Mert tanulnia kell, mert fáradt, mert ide megy, oda megy. Nincs senki, akinek ha bemondanám, hogy üljünk ki a tópartra inni, vagy valami, nem kifogásokat keresne, hanem felcsillanna a szeme és rávágná, hogy oké, menjünk.

Szóval a nyár, na igen. Itt még munka sincs. Ha valaki nem akar elmenni hullamosónak, jó eséllyel a faszát verheti otthon. És ez így megy, mindig is így ment. Hajdúság, te csodás. Csak egyszer mehessek el innen, vissza se nézek.

De most jó így. Még pár hónap és lelépek délre. Naponta álmodom a török útról. Milyen jó is lesz. Nyelvtudás megvan hozzá, pénzt adnak. Nem mondom, hogy ez az álmom, nem szeretem a nagy szavakat, de szó szerint az álmom válna valóra, ha ott lehetnék végre. Addig persze még meg kell nyernem a pályázatot. Sok idő. Számolni is sok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.