Sosem gondoltam az elmúlásra. Hogy milyen lesz az élet, ha nem lesz. De ha közel ér hozzám, magamra is vonatkoztatom.

Mi lesz most veled? Beraknak a lyukba és megesznek a férgek? És majd sokan fognak rád gondolni, lefekvés előtt, ébredés után, kánikulában és fagyban, de mindez hiába. Amúgy tuti fenn röhögsz majd azokon, akik sajnálnak. Sosem értetted, mi a fájdalom. Nem éreztél. Igazából ennyi volt. Már nem vagy ember, testedet, mint puding a mazsolát, ellepi az okkerszín belvíz. Tél után, ha olvad. Amikor a születésnapod volt. Nem szól már a zene. Nem dübörög a hangfal. Nincs, aki hallgassa. Szétfolyik az agya.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.