A Csillag születik nézése közben egészen filozofikus állapotba kerültem. Vagyis nem közben, mert ez a rendkívül sztréndzs sztori odakint esett meg velem, ahol hideg van, és esik az eső, és köd van, és én ezt utálom. Eszembe jutott, milyen volt a nyár, a szeptemberi meleg idő, amikor lubickoltunk a napsütötte meleg levegőben, mint a pajkos aranyhal a fűtött akváriumban. Kint ültünk a koli előtt, tenyerem nedves volt az izzadtságtól, homlokom gyöngyözött, és minden tökéletes volt.

Lassú számokat hallgatok, és olyan szépek, olyan jók, és olyan boldog vagyok, mintha most is sütne a nap, és kinn feküdnék a lépcsőn, semmire sem gondolva, csak lenni a semmiben, élvezni, hogy szép az idő, nem tudomást véve arról, hogy mindez elmúlik, mint minden évben, nem marad utána semmi, csak az emléke, hogy ilyen is volt valamikor, és talán sosem lesz újra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.