Állsz kinn a sarkon, köd és hideg szél leng körül, a lámpák már felgyúltak, kezd sötétedni. A hegy csúcsát még látod, amint rátelepedik az esti lehűlés első jele, a sűrű felhő. Vacogsz, mert alig van rajtad ruha. Nem gondolkodtál előre, jó szokásod szerint. Az előrelátás képessége sosem volt erősséged. Mikor elindultál otthonról, még sütött a nap - s bár november van, az idő inkább őszies, mint télies, tizenfokos nappalok vannak -, és akkor még elég volt egy vékony póló meg egy vékony kabát, plusz a sietős út okán a testedet eleve megtöltő melegség.

Állsz kinn az utcasarkon, azon elmélkedsz, hogy jobb lett volna előre félni attól, amiről nem tehettél, hogy megtörtént. Hazugságok veszélyes hálójába gabalyodtak az igazak, bemocskolták magukat a tiszta lelkűek, és becstelenné váltak az egykor becsületesek -mindezt apró, pillanatnyi örömet adó sekélyes boldogságért. Szomorú vagy, hogy nem tudtál tenni a megmásíthatatlan ellen, és dühös vagy - magadra. Mert előtted volt a lehetőség, a rengeteg kínálkozó alkalom a jobbra, a jóra. Végül nem sikerült döntened, és kifutottál az időből.

Állsz ott az utcán, emberek jönnek-mennek, boldogok, tele van a hasuk és nem fáznak. Te meg nem érted, hol rontottad el. Miért jár neked csak a balsors, másnak miért nem?

Csak állsz ott, és nem szeretnél gondolni semmire, mert az kényelmes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.