Mondjuk olyan szinten még nem járok, hogy komolyan fenyegessen az a veszély, mint azt a bizonyos embert, aki cirka négy éve a szemem láttára, tőlem fél méterre kijelentette, hogy nem lát, és beesett két szék közé, az asztalt kis híján magára borítva.Egyébként az oka…

Már nem harcolok a megmásíthatatlan ellen. Elfogadom az embereket olyannak, amilyenek. Még ha utólag úgyis nekem lesz igazam... ehh... én nem leszek második senki mögött. Sosem értem be a kevesebbel. Most miért tegyem?Na mindegy... Nekem így is jó. Az élet szép, és odakint még most…

Néha úgy érzem, nem vagyok normális. Persze ez az érzés mindig gyorsan elillan. Elfelejtem azt is, hogy nem vagyok Isten, el mindent, amit el kell. Sosem értettem ezt a tulajdonságomat, pedig lassan 20 éve együtt élek magammal - mármint azt, hogy miért felejtem el a rosszat olyan…