Néha úgy érzem, nem vagyok normális. Persze ez az érzés mindig gyorsan elillan. Elfelejtem azt is, hogy nem vagyok Isten, el mindent, amit el kell. Sosem értettem ezt a tulajdonságomat, pedig lassan 20 éve együtt élek magammal - mármint azt, hogy miért felejtem el a rosszat olyan gyorsan? Miért nem tart tovább? A jó dolgok olyan hosszúak, a rosszak meg eltűnnek, mint egy gyorsan jött nyári vihar.

Pénteken osztálytalálkozó. Hurrá... Éppen ez hiányzott most nekem a vizsgák között. Még ha gimis lenne, oké, de általános iskolás... tök felesleges ezt erőltetni, abban az osztályban mindenki utált mindenkit.

Az utóbbi időben nem írtam ide. Ennek nem csak az az oka, hogy nem érek rá szinte létezni sem, de eleve nincs miről írnom. A mindegy miről-filozófia megbukott. Már régen nem mindegy, miről írok. Azt a blog-érzést, amit a kezdetekkor éreztem, nem hozhatja vissza semmi. És ennek egyedül én vagyok az akadálya. Én nem viselném el, ha megint elkezdenék arról írni, hogy mit álmodtam, milyen a székletem. Megváltoztam. Talán igényesebb lettem. Talán csak lustább.

Te, aki most ezt olvasod, gondolj arra, hogy én nem vagyok totál idióta. Csak képzeld el ezt a helyzetet. Legyen bármilyen furcsa elsőre, ízlelgesd, és rájössz, mekkora igazság ez is... Naná, hisz én mondtam :DDD ... azaz D3 !

D3 ! - ezt most nem magyarázom meg. Majd legközelebb. Bár a szerencsésebbeknek élő szóban már vázoltam a lényegét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.