Azért az mégis csodálatos, hogy mi emberek tudunk szavak nélkül is kommunikálni. Egy felhúzott szemöldök, tágra nyitott szemek, enyhe mosoly az összeszorított száj szélén sok mindent jelenthet. Pillanatnyi élmény, de elnyújtott hatás. Azóta is azon gondolkodom, mit is akarhattál vele üzenni. De nem szólaltál meg. Én sem. Nem mertem... Azt hiszem, félek attól, hogy negatív lesz a reakciód. Inkább várok. Nekem már jó. Túl vagyok a nehezén. Megint tudom élvezni az életet. Már nem utálom magamat. Ezzel szemben te (ahogy láttam) még mindig szenvedsz. Pedig ha megszólítanál, már minden menne magától. De azok után, amit elkövettem, nem nagyon akarok kezdeményezni, főleg, hogy amikor akartam, nem voltál rá vevő. Mindent megtettem, most te jössz. Nem fogok beszélgetést nyitni. Nincs mit mondanom. Minden szó elcsépelt, minden érzésemet ismered már.

Jog előadáson is egyedül ültél. Kár. Jobb lett volna együtt. Akkor nem egyedül röhögtem volna szét az agyamat.

Elég gáz, hogy bár átlagon felüli a memóriám, a hangodra már alig emlékszem. Lehetséges ez?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.