Este tíz van. Vacsorázok. Próbálok egy kibaszott nehéz angol szócikket átültetni magyarba. Olyan szófordulatok vannak benne, hogy még a szótár sem ismeri, meg zenei szakszavak, meg a magyar zeneiparban abszolút ismeretlen műfajok. Tegnap kezdtem, ma folytattam, nemsokára készen lesz. Sok célom nincs ezzel a fordítással, mindösszesen annyi, hogy gyakoroljam az angolt. Asszem, ez rám is fér, tekintve, hogy az első évben nincs idegen nyelv a tantervben, utána meg rögtön kettő, meg a diplomához le kell tenni két szakmai nyelvvizsgát. A középfokú angolommal elmehetek a sunyiba...

Az a nagy büdös helyzet, hogy alapállapotban szeretem magamat. Ez, hacsak nem csinálok valami baromságot, rendesen így van. Azonban az utóbbi időben nem nagyon volt alkalmam az öntömjénezésre; okom van utálni magamat megint, csakúgy, mint egy hete - a helyzet azonban merőben más. Most nem ártottam senkinek, csak magamnak. Bár ez se most volt. Csak amíg az elmém képes józanul gondolkodni, háttérbe szorítom a bűntudatot, bizonyos alkoholos befolyásoltság kihozza belőlem az őszintét. Utána nem hagy nyugodni a dolog. A tudat, hogy én basztam el, kegyetlen. És most hiába vagyok full józan, a mélyről feljöttek az emlékek, és nem hagynak nyugodni.

Elkéstem ezzel. Pedig nem kell más.

Szomorú vagyok és másnapos, fáradt és kiábrándult.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.