Itt vagyok egyedül a szobában. Vagyis nem csak a szobában, az egész épületben kábé öten vagyunk. Dél körül végeztem egy optimista becslést, harminckét fővel számoltam. Azóta ebből huszoniksz hazament. Mocskos húsvét. Mocskos ünnepek.

Nem bírok már magammal. Azt vettem észre, hogy előbb is kint ültem a kolesz előtt a padon, és magamban motyogtam. Vajon ez a vég kezdete, vagy fordítva? Le akartam hívni Rasidot pingpongozni, de inkább nem zaklatom ilyesmikkel. Úgyis azt mondaná, hogy késő van. Na de van-e jobb idő a pingpongozáshoz, mint este tíz óra? Nappal nem jó... Túl világos van, és komoly a veszély (ami fenyeget), hogy valaki meglátja, milyen ügyesen játszom az asztalitenisz amatőr változatát.

Le kellene már feküdni. Meg felmosni a padlót... végülis nem késtem még el vele, keddig minden lehetséges, csak az a problémám, hogy ezt már délben elhatároztam, és azóta sem röppent a kezembe a felmosónyél meg a vödör. Szart se ér az életem, de higgyétek el, meg lehet szokni. Az unalom mindennapossá tehető, és akkor nem is lesz kellemetlen. Így is lehet élvezni.

Végül is csak lementem Rasidhoz, és megpingpongoztuk a megpingpongoznivalót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.