Valahogy bejutott az udvarunkra egy nyomorék kutya. Ilyen kis macskaszerű szardarab, palotapincsi, a két házzal arrébb lakó Vadász családé. A mi pulinkat akarja felhúzni, érzi a szagát. Tüzel ez a büdös dög. Na mindegy, ahogy tegnap kinn ültem (feküdtem) a lépcsőn, a déli oldalon (feel the sunshine), egyszer csak látom, hogy ott szaglásszák egymást. Berohantam a házba, a másik oldalon ki, tudván, hogy ott kell lennie a kazánház oldalánál egy lécnek, aminek a végéből mókás szegek állnak ki. Nem találtam ott... Mentem tovább, fogtam egy régi seprűt, és azzal hajtottam a sarokba. Ez a mocsok meg csak nyivákolt. Most legyél vagány bazdmeg, ne akkor, amikor nem látom, mit csinálsz! Elfutott, és kiment az utcára, mielőtt bármit is tehettem volna. Ez volt a szerencséje. Komolyan bűntudatom van, hogy ügyetlen voltam, és nem vertem addig, amíg csak egy hang is jön belőle. Vadállat vagyok, de élvezem.

De legalább ma megtaláltam a híres brutál lécet, és ha legközelebb jön, nem ússza meg ennyivel. Száradjon bár vér a lelkemen, meg kell tennem, amit meg kellett volna már tennem. Ámen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.