Odament a pulthoz, kért egy sört. Nem, inkább kettőt. Szokás szerint rossz kedve volt, és jóllehet, két sör sokat nem segít rajta, ha talál a kocsmában valami ismerőst, rögtön meg tudja hívni őt egy sörre. Nem mintha tartozna bárkinek is (a tartozását mindig kínosan pontosan kiegyenlítette, nem bírta volna elviselni, ha szégyenfolt kerül a nevére egy piti tartozás miatt), nem is azért, mert megengedhette magának (éjjeli portásként minimálbérért dolgozott), csak mert jószívű volt.

Körbement egyszer. Nem is, inkább kétszer. Nem talált semmi ismerőst, pedig neki mindegy lenne, hogy jóban van-e az illetővel vagy éppen nem. Bár Lacival igazán nem lehetett rosszban lenni. Tipikus áldottjóember. Szíve szerint egy ismeretlennel is beszélgetésbe kezdett volna, még egy sörre is meghívna bárkit - nem, inkább kettőre -, de sosem volt az a kezdeményező típus. Szerette az emberek társaságát, mégis mindig egyedül érezte magát. Leült egy asztalhoz, a háttérben mindenféle zajok, tréfás-lila, bor-színű, talán néma-szürke is, a pult mögötti hangszóróból a Neoton Família Latin szerenádja csengett halkan, a különteremből meg biliárdgolyók csattogása hallatszott át.

Jön egy alkesz, de nem is, inkább kettő, szó nélkül leülnek, Laci köszön, amazok biccentenek, és emberünk már gondolja is, hogy megkínálja őket sörrel, de nincsen neki kettő, csak egy, mert az övébe már beleivott, úgyhogy elnézést kér, és elsiet a pulthoz, kér mégegy sört, nem is, inkább kettőt, az egyiket magának, a másikat meg a két munkásoverallos-nyakigsáros jöttmentnek. Siet vissza a sarokba, az eldugott asztalhoz, a két senki sehol. Sóhajt egyet Laci, de nem is egyet, inkább kettőt, és elszomorodik amiatt, hogy ott ül egyedül három és kétharmad sörrel, és megint be fog baszni, mint minden rendes napon, mert megint üres a gyomra, és mert még mindig alkoholista, pedig még csak huszonnégy éves, de a faipari szakmunkás végzettségével sehova nem kell. Úgy döntött, nem szomorkodik többé, mert mulassunk!, gondolt egyet (de nem is, inkább kettőt), felállt, megitta a kétharmad sörét, aztán komótosan megindult a pult felé, az ötvenes, leharcolt pultosnőnek bemondta a tételt, mindenféle zsebeiből összekotort aprópénzekből nagyjából kitelte a sör árát, többé-kevésbé a teljes árat fizette (de neki ezt is elnézik, mert törzsvendég, és mert olyan jó ember...), és szíve megtelt régen érzett melegséggel amiatt érzett büszkesége felett, hogy neki ennyi is elég a boldogsághoz. Visszament az asztalhoz, elszámolta a napi adagot, közben a hangszóróból már Somló Tamás énekelte búsan: Olyan szépek voltunk...