Látod, most sem alszom. Bár nappal jól elvoltam, mert emberek között múlnak a gondolatok (tudod, utazás, közös tanulás...), most egyedül vagyok a szobámban, és a magány kioltja agyamból a legkisebb reményt is, hogy az ember felejt. Nincs remény.

A következő sorokat NE olvasd! Nem én írtam őket. Loptam, mert szar alak vagyok.

Pilinszky János

Apokrif (részlet)

 

 

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

 

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

 

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

 

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályukat,

a mélyvilági kínt ismeritek?

 

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

 

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

Kelt ezerkilencszázötvenkettő telén. Ezt már én teszem hozzá. Mert van bőr a képemen belepofázni a mások művébe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.