Az előbb a melléképület padlásán a hatvanötös szegekkel televert deszkák és a tíz évvel ezelőtti építkezésből megmaradt egyéb cuccok között bukdácsolva eszembe jutott, hogy milyennek láttam régen a világot. Csak egy évre gondoltam vissza. Tavaly ilyenkor utáltam mindent. Untam az embereket, untam magamat, untam az életemet. Visszatekintve erre röhejes dolog volt tizennyolc évesen ilyen kijelentéseket tenni, pedig akkor valóban így éreztem.

Aztán itthagytam a poros kisvárost, ahol korábban éltem, elmentem innen messzire, és nem is néztem vissza. Környezetváltozás kellett nekem, semmi más - ma imádok élni, szeretem a sulit, élvezem, hogy vagyok, és nem hiányzik semmi.

A fősulin rengeteg új arcot ismertem meg, ezzel együtt ugyanannyi - az enyémtől homlokegyenest más - szemléletmódot.

Azonban hiába mentem volna akár több ezer kilométer távolságra is innen, a környezetváltozás nem minden. Meg kellett ismernem magamat, felfognom, hogy bizonyos dolgok úgy vannak rendjén, ahogy vannak, nem kell mindig idegeskedni, nem kell önmagunkkal rosszban lenni. Csak élvezni kell az életet. Nem a végét várni. Nem azon agyalni, mi lesz holnap. Szard le! Arra gondolj, hogy a tegnap jó volt, a ma még jobb, a holnappal sem lehet ezért baj.

Szavak csupán, leírva színtelenek. Ezeket érezni kell. Érezni, hogy ha esik az eső, az nem ellenem van. Az a növényekért, a földért van. Ha szemembe fúj a hideg északi szél, az sem ellenem van. Csak jön. Mosolyogni kell, ha süllyedünk is a szartengerben. Szeressük egymást, gyerekek! És szeressük magunkat! Mert egészséges egoizmus nélkül nem vagyunk mások, mint akarat nélküli testek. Szalmabábuk. Ahogy tetszik. És ha végiggondolod, ez így igaz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.