Életművész vagyok. Lettem. Tök jó, meg minden. A körülmények vezettek idáig.

Ha csak egy évre nézek vissza, feltűnő, hogy egy bevásárlásnál akkor csipsz, keksz, kóla, pizza volt a kosárban. Most hétfőn is vásároltunk. Sör, sör, bor, sör, sör és sör. Volt még egy kiló krumpli is, de az is csak azért, hogy legyen kaja is, ami felszívja majd az alkoholt.

Nagyon adja a téma. De mikor éljem ki magam, ha nem most? Alig van hátra pár hónapom, és vége. Mindennek vége. Oda lesznek a gondtalan évek, annyi lesz a buliknak, kaput meg minden.

Már most hiányzik. A pia, a buli. Meg más is.

Fura lesz holnap négykor kelni. Egy normális napon akkor még fennvagyok. Most meg menni kéne aludni, a jó isten bassza meg. Tizenkét órát fogok holnap dolgozni. Fincsi, mi?

Megint megszállt az írhatnék. Vagy a jólélek. Vagy valami ilyesmi. És megint vége van a nyárnak. Nem mondom, hogy nem vártam ezt - de nem így. Mióta számoltam már a napokat, és most, hogy itt a vége, számolnám még, csak számolnám...

Mert minek? Mi is vár majd vissza? Emberek, akik sokan vannak, de mind egyforma, emberek, akik nyávognak, ha valami jó programot találok ki. Mert tanulnia kell, mert fáradt, mert ide megy, oda megy. Nincs senki, akinek ha bemondanám, hogy üljünk ki a tópartra inni, vagy valami, nem kifogásokat keresne, hanem felcsillanna a szeme és rávágná, hogy oké, menjünk.

Szóval a nyár, na igen. Itt még munka sincs. Ha valaki nem akar elmenni hullamosónak, jó eséllyel a faszát verheti otthon. És ez így megy, mindig is így ment. Hajdúság, te csodás. Csak egyszer mehessek el innen, vissza se nézek.

De most jó így. Még pár hónap és lelépek délre. Naponta álmodom a török útról. Milyen jó is lesz. Nyelvtudás megvan hozzá, pénzt adnak. Nem mondom, hogy ez az álmom, nem szeretem a nagy szavakat, de szó szerint az álmom válna valóra, ha ott lehetnék végre. Addig persze még meg kell nyernem a pályázatot. Sok idő. Számolni is sok.

Persze, értem én, hogy az olyan embert, aki eleve negatívan áll egy bizonyos dologhoz, nem egyszerű meggyőzni arról, mi a jó neki. Ez persze relatív, más részről meg mégse. Relatív, mert nem biztos, hogy ami jónak tűnik, az az is, ugyanakkor mégse relatív, mert az ő szemszögéből nézve a dolognak nincsen jó oldala.

Nehéz eset. Nehéz ez nekem is. Néha a "ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez" elv sem ér lófaszt se. Mohamed nem akar jönni, a hegy meg nem tud menni.

Elrendeltetett? Eddig is elmondtam már mindent, amit lehetett, de már most látom, hogy lehetetlent akarok. Nincs is, van is. Esély is, meg nem is.

Minden mondat haszontalan, elfecsérelt idő kigondolásuk, kimondásuk, minden. És ez mindaddig így is marad, amíg az a bizonyos másik nem akarja.

De még hazudik. De még csendre int, mintha nem nekem lenne igazam. Sosem hallgat rám, pedig én jót akarok. Nem bírom ezt. Bang my head. Robbantsátok az agyamat a falra egy pisztollyal. He shot me down, bang bang, I hit the ground, bang bang, that awful sound, bang bang - my baby shot me down.

Végy negyedrész tejet, negyedrész hápét, negyedrész kólát meg negyedrész jégert. Hűtve, nem jéggel, keverve, nem rázva fogyaszd.

Ha nem okádod ki fél percen belül, te magad vagy a megtestesült hardcore.

Nigériában stoppoltam.

Magasba tartott hüvelykujjal, menetiránnyal szemben, ahogy kell. Autók, ütött-kopott teherautók jönnek és mennek, egy se áll meg, én meg ott állok poros országút szélén a júliusi 46 fokban. Persze csak a levegő negyvenhat fokos, a napon megvan az hatvan is. Felhő sehol, ember is alig. Egy csotrogány végül megáll, kiszáll három izomagyú kétméteres nigger. Valami érthetetlen nyelven motyognak. Nem értem. Struccefektus is játszik, fejüket egyre feljebb húzogatják, én meg nézek bambán. Mindegy, gondolom, ez valami helyi köszöntési mód, indulok a kocsi felé. Amazok is jönnek felém, majd az egyik gyomorszájon vág. Feltápászkodom, felnézek, kérdőn bámulok, nem értem, ez mi volt. Ez törzsi köszönésnek is erős. Aztán folytatták, és minden elsötétült. A lagosi kórházban tértem magamhoz, ahol közölték velem, hogy nyolc napon túl gyógyuló belső sérüléseket szenvedtem, de ne aggódjak, a stopposokkal ez gyakran megesik. Csak később közölték velem, hogy arrafelé az európai-amerikai kultúrákban megszokott hüvelykujjal mutatott stopjel itt azt jelenti, mint nálunk a felfelé tartott középső ujj.

Szívás.

Persze igazából sose stoppoltam Nigériában. Nem is jártam arra.